Majd’ öt évnek kellett eltelnie eddig a pillanatig: addig, hogy Sóley Stefánsdóttir, az izlandi csodalány, aki a Seabear tagjaként már keresztül-kasul bejárta a világot, és csak olykor-olykor dudorászott bele a dalokba, valami csoda folytán húszas éveinek közepén rádöbbenjen, hogy ő bizony szólóénekesként is megállja a helyét, ha arról van szó. Először jött a sokkolóan jó Theater Island című EP, majd tessék, 2011 őszére itt tartunk: saját nagylemez, turné a Sin Fang oldalán.
Nos, kezdjük azzal, hogy én a Sóleynál szebb nevet el sem tudok képzelni. Először is, ha jól vagyok informálva, napraforgót jelent, másodszor pedig kivételesen szép hangzása van. Sóley nevénél csak tehetsége irigylésre méltóbb, és az az elképzelhetetlenül gazdag 
fantázia, amellyel gondolatait kottába gyúrja: a szeptember másodikán megjelent, We Sink címet kapott első nagylemeze számomra az év eddigi legcsodásabb albuma, a tökéletes ajándék erre az őszre: narancssárga fények, vagy épp sötét, kísérteties esték alá.
Sóley gyönyörűen álmodik. Bonyolult és különleges dalok ezek, és hangyányit szürreálisak és morbidok is persze. Sóley Színház Szigetén épp oly természetes volt kanalakkal megölni egy bohócot, mint valakit két sírba fektetni. A tónus ugyanaz a szépiabarna, egyre erősebb és sötétebb, egyre gazdagabb: érzelemben, tehetségben, néha fájdalomban. A We Sink még ennél is lélegzetelállítóbb valami. Egyértelműen ugyanabban az országban járunk: Sóley birodalmában, egy első ránézésre talán kissé különcködő zenei csodavilágban, amelyet épp oly nehéz elhagyni, mint teljesen kiismerni. Sóley lassan, kézen fogva vezet minket végig a 13 apró jeleneten: megmutatja a „Smashed Birds” szerencsétlen sorsú madarait, akiknek tollaiból új ruhát varrunk, a „Blue Leaves”-ben az erdő sárga-kék-zöld ruhát ölt. A „Fight Them Soft” zenedobozából mintha egy rég elfeledett keringő hangjai borzongatnák a hátunkat. Aztán a nap lemegy (kétszer is), és míg fájó szívvel elhajózunk, valami igen ismerős dallamot dúdolgatunk magunkban.
A lényeg persze a zongora, és az a hátborzongató hang, amely talán más stílusban idegenül hatna, de itt tökéletes. Misztikus, megfoghatatlan, és olykor egészen fülbe
mászó dalok ezek, több mint egy ígéretes első album egy fiatal lánytól: a We Sink egy apró, de igazi csoda, természetes izlandi utóízzel, melyben addig süllyedsz, míg végül a hangok között megtalálod önmagadat. Ennek a különleges világnak a képi megjelenítésére a nagyszerű izlandi művész, Inga Birgisdóttir vállalkozott, aki, mint már említettem, Sindri Már Sigfússon gyermekének anyja (micsoda egy kölyök lehet az!), és mint ilyen, már több Seabear és Sin Fang projektben benne volt a keze, de közösködött már a Múmmal is.
Sóley persze még, mint a legtöbb zseniális izlandi előadó, a szigeten kívül alig-alig ismert. Ő sem igazán törekszik ismertségre, de aki felfedezi őt, többet nem ereszti, az egyszer biztos. A folytatást pedig kíváncsian várom.
A gogoyokon az egész album ingyenesen meghallgatható.
/képek forrása: morrmusic.com/
Sóley: smashed birds from Iceland Music Export on Vimeo.
Csak miután végérvényesen belevesztem/szerettem az izlandi zenékbe, fedeztem fel, hogy itt néha írtok róluk. Nagyon örülök ennek, és remélem, még sok újabb bejegyzést szenteltek nekik. Azt képzelem, hogy Izlandon mindenki zenél, különben hogy lenne ennyi tehetség egy nagyobb magyar városnyi lakosságú országban? :-)
Mugison volt az első, akit a Moers fesztivál kapcsán fedeztem fel. A szerelem azóta is erős :-) A második a Rökkurró, most meg azt hiszem, Sóley. De sok mást is kedvelek, de ők hárman a kedvencek.
Örülök, hogy hozzánk találtál! A Rökkurrót én is nagyon szeretem, sajnálom, hogy most szünetet kénytelenek tartani.. És hát, mint a fentiekből nyilvánvalóan kitűnik, Sóley-t is nagyon szeretem :)
Egyébként én konkrétan eddig bármelyik izlandi együttest hallgattam meg, el voltam ájulva. Ugye ismered a gogoyoko nevezetű izlandi oldalt? Nagyon tudom ajánlani neked Sindri Már Sigfússon projektjeit, a Sin Fangot és a Sebeart, ha még nem ismered, ott megtalálod. Sajnos a gogoykón nincs még fent, de vétek lenne kihagyni az Of Monsters And Men új albumát is! De még annyit tudnék mondani, ó. Komolyan beléjük vagyok szeretve, azt hiszem, nyilvánvaló. ;)
Köszi, Sindrit és Sin Fangot sem hallgattam még, a gogoyokot ismerem, csak nemrég találtam véletlenül rájuk, amikor az új Mugison albumot kerestem… Te hogy kezdted felfedezni őket? Esetleg jártál náluk? Én komolyan meg vagyok magamon lepődve, mert ilyen lelkes rajongással még nem nagyon voltam egy egész nemzet zenéje iránt (majdnem stílusfüggetlenül), ráadásul az irodalmuk is bejön (eddig Sjón és néhány más novella).
Nekem a dolog a Sigur Rós-zal indult, azóta nincs megállás :) Sajnos nem voltam még Izlandon, de nagyon szeretnék már végre. Te voltál már? Az irodalmuk nekem is nagyon bejön, szégyen, hogy ilyen keveset lehet magyarul olvasni, ezért én németül szoktam. De annak nagyon örülök, hogy A macskaróka most megjelent Sjóntól magyarul is! :D
Ha van kedved, írj majd még nekem az emailcímemre (glosoliblog@gmail.com), ott jobban meg tudjuk tárgyalni, mint itt, kommentben :)