Veszélyes dolgok ezek. Veszélyes dolog vizsgaidőszakban szerelembe esni: látjátok, most is inkább nektek gépelek, ahelyett, hogy az EU politikájával foglalkoznék. Én ezt igazán nem akartam. Csütörtökön még egy Of Monsters and Men-cikkre tettem ígéretet, pénteken még egy Marissa Nadlert fontolgattam, aztán beleestem a Low Roarba, és ma reggel már úgy ébredtem, hogy „It’s just a haaaaaabit”. Low Roart lélegzem, és Low Roart sugárzok ki a pórusaimon. Épp itt az ideje, hogy elkapjátok ti is.
Vagy induljunk ki máshonnan. Mai kurzusunk témája egy igen érdekes jelenség, nevezzük izlanditisznek. Az izlanditisz tünete látványosabb, mint az erős dohányosok kutyafül-tapintású tüdeje: ez a jelenség intenzív közléskényszerben nyilvánul meg. Iskolapéldája Ryan Istencsászár Karazija, aki a napsütötte Kaliforniából való fénysebességű Izlandra költözése után került a kórral közvetlen érintkezésbe, és azonnal lemezbe is keretezte. Várta a csodát, feleségül vett egy izlandi lányt, gyűjtötte a történeteket, megkereste a nevet, amely megfelelően lefedné az egész hangulatát, majd mikor (mint a hákarl nevezetű rohasztott cápa) már az egész ínycsiklandóan összeért, a stúdióba vitte. „Ryan Izlandra költözött, a tél sötét volt, és ez történt!”- summázza a kiadó a történteket.
Hogy mi történt? „I won’t wake a wealthy man someday, ’cause the sun don’t follow me”-kezd bele Ryan a történetbe, és máris csapdába vagy esve. Melankólia, csodás melankólia, egyenesen az arcodba bele.
Ryan az Audrey Sessions nevezetű formációban kezdte meg bűbájosságait: azt Kaliforniában felejtette, most csak ő van, néha csak egy szál gitár, néha tömör, masszív libabőr, sötét árnyak, nyugtalan utazás. Hasonlítgatják a Radioheadhez, vagy a Sigur Róshoz éppúgy, mint a The Album Leafhez – én személy szerint hagynám ezt az egész hasonlítgatósdit a fenébe. A Low Roar egy tündöklő csoda: kezdve a Give Up, vagy a fent említett Just a Habit makulátlan vonalvezetésétől, az elektonikával átitatott Tonight, Tonight, Tonight-ig. Személyes kedvencem pedig a Rolling Over, a hideg sötétségbe üvöltő csend, teljes összeomlást követő sugárnyi remény. Ryan hangja egyedülállóan kristálytiszta, szívet melengető, és döbbenetes, de az élő felvételeken még megkapóbb. Egy olyan korong ez, amely nem hagy nyugodni, végigkísérti a napjaidat. Engem már alig hagy aludni, megjegyzem.
A lemez hihetetlenül gyorsan igyekszik áttörni az ismeretlenség földrétegeit: a gogoyoko máris, 2011-es Best of listájában az év 30 legjobb albuma közé választotta, Ryan képességei pedig minden kétséget kizáróan bámulatba ejtik majd azt, akit bámulatba ejteni kell. Hallunk még róla. Gyökeret vert benne az izlanditisz, annak pedig ismert ellenszere hál’ istennek nincs.
Tőlem erről ennyit, a többit éljétek át ti, nem foghatom végig a kezeteket. A gogoyokón az egész albumot ingyenesen meghallgathatjátok.
Tényleg szép!
Ja, és nyáron utazom is Izlandra. :)
Gyűlöllek :)
Egyébként jó utat, ha lesznek szép képeid, örülnék neki!
Ott csak szép képek készülhetnek szerintem. Bátyám volt most nyáron, ő is kattintott párat. Nem gyenge… Még nagyon messze van, de ha nem felejtem el akkor küldük képeket mindenképp.
Nem tudom melyik Nadler lemezről akartál írni, de jól döntöttél. :)
A legújabbról, az mostanában nagyon megfogott engem valahogy – bár tudom, Te már írtál róla, olvastam is :) Szerintem nem olyan szörnyű az a borító! :D
Igen, azóta én is kezdem belátni, hogy kicsit túlzásba vittem. Mindenesetre az tényleg egy klassz lemez, de (szerintem) a Low Roar sokkal jobb.
Ez így igaz!