Egy srác, bendzsóval: Sam Amidon

Mi szexibb, mint egy srác bendzsóval? Hát, elég sok minden. Sam Amidonban azonban mégis van valami, ami elfeledteti veled az összes előítéletedet, és szépen, halkan megeteti veled. Valami ősi erő, amelynek igen nehéz ellenállni.

Közelítsünk távolról megint: kezdjük az Amidonokkal. “Micsoda? Hát többen vannak?”-kapja fel a fejét az egyszeri olvasó. Igen, többen, nem kell hangoskodni. Peter és Mary Alice Amidon a tradicionális amerikai zene és tánc mellett tették le a voksukat, és nem csak előadnak, hanem tanítanak is. Például fiaikat, Stefant és Samet, akiről a dalunk szól. Ilyen gyökerek mellett nem csoda, hogy Sam is a folk zene és a jazz szomszédságában érzi legkedvesebben önmagát. Abban a korban, amikor a srácok legtöbbje garázsrockot pötyögött elektromos gitárján, Sam hegedülni és bendzsózni tanult.

Bob Dylan első fellépéseinek egyikén a hely tulajdonosának barátnője szerint úgy énekelt, mintha „polip lenne az orrában, meg kéne operáltatni”. Valami ilyesmit érzek én Sam hangjában is esetenként. Hogy zavaró-e? A legkevésbé sem. Még földszagúbb, öregebb, tömörebb lesz ez a zene, mintha visszarepítene régi-régi tábortüzek, teherszállító vonatokon kuporgó idénymunkások közé. Ezek a dalok a végtelenbe visznek: némelyik az Úton autóútjai mellé, platón kuporgó napszámoscsavargókhoz, némelyik még messzebbre.

Sam több projektben is részt vett, majd Samamidon néven megjelentette But this Chicken Proved False Hearted című albumát. Ez után, immár Sam Amidonként 2008-ban előállt All Is Well című, régi amerikai népdalokat újradolgozó albumával, amelyet 2010-ben a hasonló nyomon járó I See The Sign követett. Samben az a szép, hogy szerencsésen tud lavírozni a 19. századi, öreg, tán rég elfeledett balladák, és a 21. századi modernség közötti vékony sávon; az, hogy egyszerre nagyon régi, és nagyon új. Mindkét album hihetetlenül nyugodt: ezek azok az idők, amikor az emberek körbeülik a tüzeket, régi történeteken merengenek. Ezek a békeidők: „What a relief to know that the war is over”-énekli Sam a Relief című számban. Miért vagyunk mégis nyugtalanok? Erről megint Dylan jut eszembe, nem tehetek róla: „Nem lesz semmiféle béke. Újratöltik a puskákat, és amíg újratöltik, az a perc, hát az a béke. Legfeljebb egypár évig tart.”- mondta 1984-ben, Sam dalai pedig mintha ennek a hamis békének a dalai lennének. Nyugalom van, bíznak Istenben, de azért szárazon tartják a puskaport.

Nekem mind az All Is Well, mind az I See The Sign a szívemhez nőtt, nem is szívesen tennék különbséget közöttük, a hangulat és a felfogás is igen hasonló, legszívesebben egymás után hallgatom őket. Mindkettőn vannak kisebb csodák, mint a Saro, vagy a fent már megidézett Relief, dalok, melyeket legszívesebben vele zengenél, mint a Little Satchel, vagy a Climbing High Mountains. És olyanok is, amelyek a szívedhez nőnek, amelyeket örökké magaddal hurcolsz majd mindenhova (nekem ilyen a Wild Bill Jones és a Pretty Fair Damsel). A kérdés csupán az, mivel fog előrukkolni Sam legközelebb? Képes lesz előjönni valami újjal? Ez a zene a szívéből jön, őszintén, ez kétségtelen, de az, aminek kétszer örültünk, harmadszorra már igen unalmas lenne.

Érdekesség a végére: Sam lelkes twitterhasználó, összegyűjtött tweetjei pedig idén könyvformában is megjelentek Notes On The Twitterographer: Collected Tweets 2009-2011 címmel. Érdemes tehát követni a srácot ott is.

 A gogoyokón természetesen megtaláljátok.

- Sam Amidon honlapja

Tags: all is well, folk, i see the sign, sam amidon