Furcsa egy család a Northcotesoké, és furcsa a világ, amelyben élnek. Mert ezen a helyen éjjelenként hihetetlen dolgok esnek meg, baljóslatúan hajlonganak a régi házak fölé a fák, és egy lány álmában a halállal táncol a folyó sima víztükrén, egy fiú követi, hogy vigyázza lépteit. Különös család, misztikus tragédiák, az 1800-as évek kísértethistóriáinak tejsűrű homálya.
A Northcotes-család Ben Cooper fikciója: megálmodta őket, elképzelte történetüket, majd elhatározta, hogy három nagylemezt szentel a család generációinak, és felépíti történetüket egészen a gyökerektől kezdve. Ez pedig itt az első állomás, az a bizonyos gyökér The Family Tree: The Roots címmel, ezt pedig The Branches, illetve The Relatives címmel követi majd (majd, valamikor) a folytatás. Őszinte leszek: már maga ez az ötlet is szívemnek kedves volt, és mit ne mondjak, bizsergette a kíváncsiság a hátamat.
Mert Ben Cooper radikális arc alá bújtatott szólóprojektje eddig csalódást még nem okozott, a 2007-es Ghost óta azonban kisebb-nagyobb megszakításokkal csöndben volt. Mellesleg épp a Ghost hozta meg neki a szélesebb körű ismertséget, azon belül is a Welcome Home, mely hogy, hogynem, egy Nikon reklámba is belekerült, és így eljutott több ezer olyan emberhez is, aki egyébként sosem hallott volna róla. Felmerül a kérdés: van olyan jó a Roots, mint a Ghost? Naná. Jobb is. Van-e rajta olyan szám, amely el fogja érni a Welcome Home sikerét? Nincs. Egy se. De mégis kit érdekel?
Benben azt szeretem a legjobban, hogy olyan fenemód őszinte. Neki elhiszek mindent, elhiszem akár azt is, hogy személyes jó barátja a Northcotes-családnak, és velük élt évszázadokon át, csak énekeljen nekem még róluk egy kicsit. Ezt az albumot egyben kell vizsgálni, egy egészként szeretni, és lapozgatni benne, mint egy régi családi albumban. Úgy érzed, hazaértél: ezek a történetek a te történeteid is, ezeket megélted, ezek megérintenek. Itt álljunk is meg egy kicsit.
Ha valamit szeretek, az a jó dalszöveg. És hogy mikor jó? Ha tényleg mond valamit, ha képes ezalatt a néhány perc alatt teljesen magával ragadni, és elvinni valahová máshová, ha bizonyos sorok egyszerűen nem mennek ki a fejedből, és képtelen vagy nem azt dudorászni egész nap, és persze, ha passzol a zenéhez. Ben Cooper ezt tanítani tudná: néhány mondattal képes fantasztikus történeteket felvázolni, és olyan részletességgel kidolgozott dalszövegeket produkál, amelyek egyike-másika önálló versként is megállná a helyét. Azt hiszem, most már lassan értitek, miért is becsülöm én ezt az albumot annyira.
A központi motívum az elválás és annak két oldala: a nyughatatlan, akinek mennie kell, és a másik, aki marad, örökké, ugyanott. Mindenki állt már valamelyik oldalon, mindenki ismeri ezt a gyomorba markoló fájdalmat: a visszatérés álígéreteit, a jövő és a viszontlátás beláthatatlanságát. Családok szakadnak szét, a maradókat felemészti a rutin, aki elment, visszavágyik. És persze ott van a Ben dalszövegeire igen jellemző hátborzongató vonal is, különös gyermekhalálokkal, világvégi erdőkkel.
A sztori tehát az 1800-as években kezdődik, hogy pedig a dolog még hitelesebb legyen, Ben csak olyan hangszereket használt a lemez munkálatai során, amelyek már ebben az időben is léteztek: ennek az eredménye egy jóval folkosabb hangzás, de a szájíz ugyanaz, mint eddig.
Ha annyira ragaszkodtok ahhoz, hogy válasszam ki a legjobb dalokat, ám legyen, de csak mert ennyire erősködtök: az Always Gold gyönyörűen fel van építve, és igazán rá lehet kattanni, a Ghost Towns elvarázsol, mielőtt egyet mozdulnál, a Black Eyesról pedig csak annyit, hogy már napok óta ezt dudorászom magamban. De hangsúlyozom: erről az albumról vétek bármit is kihagyni. Tessék leülni szépen egy pohár vörösborral és időt adni neki.
Legutóbbi hozzászólások