Szörnyek és emberek: addiktív fenevadak Izlandról

Hölgyeim és Uraim, hadd mutassam be a jövő Izlandjának leghíresebb együttesét! Mert ők azok lesznek, nem azért, mert jobbak, vagy tehetségesebbek, hanem azért, mert fülbemászóbbak, és a többiekkel ellentétben képesek magukat eladni, nem ódzkodnak az ilyesmitől és tudatosan törekednek a sikerre. Példának utóbbira csak annyit mondanék, hogy bár csak néhány éve alakultak, rajongóik Facebookon már most nyolcszor annyian vannak, mint az Agent Frescoéi vagy a Seabearéi.

A sztori 2010-ben kezdődött, amikor is megnyerték a Músiktilraunirt (sok remek együttes történetét kezdhetnénk ezzel), és ezzel biztos helyet szereztek az Iceland Airwavesre. Kis idő kellett csak hozzá, hogy Little Talks című számuk meghódítsa a szigetet és a nyár slágere legyen. Ez a dal akkorát robbant, hogy valahogy mindenki meghallotta: mintha a Mumford & Sons állt volna össze a Florence and the Machine-nel, aztán jöttek a KEXP felvételei, és az emberek nem tudják nem megszeretni a hat fiatalt, akik egy kis nappaliban kucorognak, és akikről süt, hogy imádnak zenélni, és nem mellesleg: jól is csinálják.

Az Of Monsters and Men nyilvánvalóan szereti Steinbecket, és ha másért nem, én már ezért kedvelném őket. Bár ez mostanában mintha kezdene „menő” lenni: A Mumford & Sons Sigh No More című albumát például keresztül-kasul szelik a Steinbeck utalások. Persze, rosszabb dologból is lehetne divat, és én is végigbőgtem a The Pearl című novelláját. Meg az Egerek és embereket is, ha már itt tartunk, az ennek alapjául szolgáló, kifacsart névválasztás pedig mit ne mondjak, zseniális. Szörnyekről és emberekről nem lehet olvasni eleget.

Ezek a szörnyek azonban legtöbbször antropomorfak, ha pedig nem, a légynek sem ártanak: a From Finnert ihlető bálna hátán nyugodtan járják be a világot az emberek, átszelik az óceánt, és „régi történetek után kutatnak grizzly medvékről és bálnalovasokról”- mondta Ragnar “Raggi” Þórhallsson énekes. „Izland egy nagyon izolált ország és ez lefordítható a zenére is. Megragadunk a mi kis világunkban.”- teszi hozzá Nanna Bryndís Hilmarsdóttir énekesnő, és ebben a világban maguk is szörnyekké válnak néhány dal erejéig: hol állatmaszkokkal, hol képzeletben.

„Mi a csoda?”- kapja fel a fejét az egyszeri olvasó – „Itt két énekes van?” Bizony, kedves barátom, és jelen esetben két dudás nagyon is jól megfér abban a bizonyos, szürreális csárdában. Igazából az OM&M eredetét Nanna szólóprojektjében, a Songbirdben kell keresni, mely lassan, szépen lassan hattagú együttessé alakult. Nanna hangja egyedülállóan csodálatos, és színvonalban nem marad el mellőle Raggi sem: ez a két hang együtt valami szörnyen érdekes hangzást hoz össze, és úgy illenek, simulnak egymáshoz, hogy máshogy néha elképzelni is alig lehet. Ez igen szerencsés dolog, hisz egy jó énekes is kincs, méghozzá nehezen fellelhető, kettő egy zenekarban majdhogynem túlzott égi adománynak tűnik. No de kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk? Inkább élvezzük a dolog gyümölcseit.

Mert az első gyümölcs „My Head Is An Animal”- névvel beérett (ha tovább akarjuk erőltetni a Steinbeck-vonalat), majd le is szüreteltetett: Izlandon még tavaly szeptemberben, Amerikában viszont csak április 3-án, a Universalhoz való szerződést követően. Első nagylemezük meglepően érett, jól felépített munka. A kezdő Dirty Paws ha tétován is indul, utána kétszeres erővel robban, dudorászós refrénje ellenállhatatlan erővel késztet az éneklésre. „A zenénket olyannak szeretnénk, amelyet öröm együtténekelni.”- mondta Raggi egy interjúban, és azt hiszem, ez tökéletesen sikerült.

Az album negatívuma szerintem az, hogy a Little Talks bizonyos okokból áthangszerelésre került, és meg kell, hogy mondjam, nekem az eredeti, régi felvétel sokkal jobban tetszett. Egyszerűbb volt, talán kevésbé monumentális, de tökéletes volt benne az összhang. Ez most itt olykor megbiccen, megborul, a hangzás kevésbé meleg, és nem nyújtja ugyanazt, mint az előző. Félre ne értsetek: ez még mindig egy eszméletlenül jó dal, csókolgatnivaló dalszöveggel, csodás felelgetéssel, de nem látom értelmét az újradolgozásnak. Így már a lemezt egyértelműen a King and Lionheart üvölti által. Kevés szám van, amit akárhányszor, bármikor meg tudnék hallgatni anélkül, hogy megutálnám. Megutáltam az új Bon Iver-albumot, annyiszor meghallgattam, mielőtt megszültem róla a kritikát, és még igazán sokáig sorolhatnám a rossz élményeket. A King and Lionheart azonban felrúg mindenféle törvényt, de nincs szívünk vádat emelni, olyan tökéletes. Olyan tökéletes, hogy szavaim sincsenek rá, csak nyamvadt kis próbálkozások: ez a himnuszunk, valami, ami erőt önt beléd, hisz te vagy a királyom és én oroszlánszívű vagyok, a fenébe is, nem fogunk megfutamodni. Szép a Love, Love, Love is, szívszakadásra épp ideális, és őszintén szólva nincs ezen az albumon oly dal, melyet én ne hallgatnék szívesen.

Kapcsolatban állok ezekkel a srácokkal/ezzel a lánnyal, még ha ők nem is tudnak róla. Van bennük valami nagyon szerethető, és hipster felem néha sír, hogy ezt a szerethetőséget ennyien észreveszik. Még a végén popsztárok lesznek nekem. Ó, oly hamar felnőnek és kirepülnek.

Itt meg tudjátok hallgatni az albumot.
Még több infót szeretnék.

2 comments for “Szörnyek és emberek: addiktív fenevadak Izlandról

  1. Prospero
    October 20, 2012 at 11:31 pm

    Szerintem nagyon jók . Láttam őket élőben .

  2. May 31, 2013 at 8:29 am

    Bár kicsit vacillálok az Edward sharpe & the Magnetic Zeros miatt, de hát két kedvenc bandája is lehet az embernek, és ez az izlandi csapat teljesen belopta magát a szívembe. Az egész albumukat imádom oda-vissza, a kedvencem talán a six weeks, de a little talks, a king and lionheart, a dirty paws és a yellow light is ott van szorosan mögötte. Ezért van az, hogy ha neki indulok, hogy lazításként meghallgatom az egyik számukat, akkor végül az egész albumra sor kerül :)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *