Halma – hangok senkiföldjéről.

A 1999-ben megalakult Hamburgi zenekarnak – Andreas Voß (bariton-gitár, basszusgitár), Anna Bertermann (basszusgitár), Fiona McKenzie (dob, ütőshangszerek), Thorsten Carstens (gitár) – idén októberben jelent meg a hatodik kiadványa. A korábbi lemezek („Container verloren und gesunken” 2000, „Minifield” 2003, „Back to Pascal” 2006, „Broad Peak” 2008, „Dissolved Solids” 2011) mellett 2007-ben a Der andere Junge című filmzenét tették le eddig az asztalra. A „Halma” név egy absztrakt stratégiai játékhoz vezethető vissza (jelentése görögül: ugorj), amit egy bostoni sebész talált ki még 1883-ban.

halma3_20cm

Korábbi lemezeik is túlnyomó részben ebben az elvontabb, nehezebben emészthetőbb stílusban születtek meg, szinte mindegyik olyan, mint egy különálló történet filmzenéje, ami egybefolyik a szürkületben. Grandiózus elemeket vonultatnak fel a minimalista kompozíciók ellenére is, az atmoszférába burkolt jeleken átjön mindez.

A mostani lemezen is a post-rockhoz hatásaiban inkább közel álló, mintsem zeneileg annak mondható négyes muzsikájában a felbukkanó melankolikus hangulat keveredik enyhe post-pszichedelikus jegyekkel. Hat, finom, eklektikus elemekkel átszőtt dal került fel az új lemezre. A Deep White pulzáló finom energikussága magával ragad, beszippant, mint egy örvény. A monoton alapokra épülő gitártémák mintegy finom szellőtől lebegtetett pókhálóként ringanak a szerkezetben, a dob keserű ütemei és a basszusgitár ismétlődő periódusa kellemes kontrasztot hoz, mintegy fény-árnyék játékként. Szinte magam előtt látom a fekete-fehér képsorokat élénken és gyorsan villódzni, a maguk elvontságával kiteljesedve. A Sediment kellemes álomba ringat elnyújtott hangjai – egyértelműen folytatása az előző, kissé felzaklató képsoroknak ez a nyugodt, önmagába süppedő, halk muzsika, mely minimális hangzásával is nagyon kiforrott és hatásos tud lenni – a néhány elnyújtott, a háttérben úszó gitárhang a napfény beszűrődő sávjait, a dobseprű finom lüktetése a pergőn az idő lassú, láthatatlan mozdulatát, a basszusgitár könnyedén lüktető moraja a tenger parthoz verődő hullámait idézik. Gyönyörű félálom morfiuma ez a dal, a háttérben egy kevés narrációval pár csepp külvilágot realizálva. A Riverbed már a folyamatos ismétlődés hangjain utaztat, végig egy ócska, lestrapált város utcáin, reggel-délben-este, kávéillatú peronokon és dohányfüstös autókban. Visszafogott, de dinamikus alapokon feszülnek a gitártémák, az ismétlődés magányát magában hordozva, félig tudatosan, félig kábán egy olyan történetben, ahol nem lehetünk főszereplők, csak mellékszálak. Rohanás, egybeolvadó idő, napszakok múlása – mindaz, amikor csak vagyunk, csak gyorsan lepereg, és mire eszmélünk, már elmúlt, elment, elutazott, tovatűnt a múlt idő alagútjaiban, sikátoraiban és lefolyóin. Tűnő illatok, eszméletek és képek. A Mud Mound lassan erősödő hangú dal, a gitár moraja úszik be először, majd bekapcsolódik a basszusgitár egy-egy kis hanggal, míg a dob meg nem érkezik és egységessé teszi a képet. Önmagukban bóklászó hangok alkotnak egésszé több szálat, majd szétágaznak, újraértelmezik magukat, más utakra tévednek és térnek onnan átalakulva vissza. Az egységes kép így is megmarad, az egyensúly állandó. Az előző dalokhoz mérten hasonlóan kiforrott, dinamikus, jól megkomponált dal szintúgy magával sodor. A Dirt Devils egy szintén karakteres, erőteljes dal a lemezen. Dominanciája talán kissé ki is emelkedik a többi dal közül – a képek itt egy kissé újra felpörögnek, a hangzásvilág más környezetbe ragad magával. A gitár sokkal torzabb, nyersebb, mint az eddigi dalokban, időről-időre felbukkan és szétfeszíti a szerkezetet, kitör belőle, hogy utána visszahulljon annak keretébe. A „sivatagi úton porvihart felkavaró, a naplementében eltűnő” klisé jutott róla eszembe, de talán ez a kis klisé el is fér itt. Izgalmas perceket hoznak felszínre, a határokon túlnyúlva, kissé kilépnek az eddigi kereteikből, ami egyáltalán nem baj. Az utolsó szám a Crooning. Itt már olyan hangulat, mint egy űrutazás során – eléggé pszichedelikus, és egyszerre elég hideg is ahhoz, hogy ezt a jelzőt megkapja. Az űrhajó keresztülvonul a galaxison, az utazók a hajó gyomrában fülkékben alszanak, az automaták teszik a dolgukat, elkerülik az aszteroida mezőket, lavíroznak a meteoritrajok között, pulzáló csillagokat hagynak milliónyi fényév távolságokra…ős tüzek lobbannak fel, ősi kövek figyelik az új élet vonulását, egy porszemnyi méretű történést az időtlenségben. Remekül összerakott szerkezet, jól átgondolt komponálás eredménye mindez.

Csak ajánlani tudom a figyelmetekbe a zenekar (eddigi munkásságával együtt) új lemezét. Utólag mindenkit figyelmeztetek: amit leírtam, az mind a csapongó képzeletem szüleménye – és persze több hetes adósságom eredménye Asthring felé :)

Jó hallgatást!

sly

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *