A Portishead lécrezegtető érzelmei a Balatonnál.

A trip-hop stílust főképp két bandához lehet kötni, ha az alapköveket tekintjük: az egyik a Massive Attack, a másik a Portishead (és ide tartozik még a Morcheeba is nem mellesleg). A legkorábban a Massive Attack kezdte, a nyolcvanas évek vége felé már kiadták első anyagaikat,ők azok, akik ezen stíluson belül állandóan kísérleteznek, mégis a nyersebb erőt képviselik. A Morcheeba a populárisabb oldalt hozza ezen belül, finomabb muzsikájuk nagyjából ugyanazon a határvonalon mozog.
A Portishead viszont az a banda, akik szintén hajlamosak a kísérletezésre, szintén kötött formák között mozognak mégis, de ugyanakkor képesek állandóan megújulni (amit legjobban talán a 2008-as „Third” című nagylemezük bizonyított). Szóval egy meleg hétvégére készülve, sörrel telipakolt hűtőtáskával indultunk neki autóval Győrből a Balaton déli partján fekvő Zamárdiba, hogy megnézzük életünk egyik legnagyobb zenei élményét élőben, akik most jártak először nálunk. Ez a fesztivál látnivalóan nem a koravén harmincasokra épít, de ezzel nincs is semmi baj – mi ettől jól éreztük magunkat. Vártuk igencsak a koncertet, előtte belenéztünk egy-két elég jó bandába, akik nemcsak a szeletelős muzsika mellett kötelezték el magukat, hanem élő hangszeresekkel is körbevették magukat. A Portishead pontosan kezdte a műsorát, egy jófajta tömegbe fúrtuk magunk egyre beljebb a minél jobb látvány kedvéért. Összesen tizenhat dalt játszottak le, ennek nagy része a már említett „Third” nagylemezről szólt, de persze nem lett volna teljes a kép, ha nem játszották volna el a Glory Box, a Wandering Star, a Cowboys címűeket vagy a legszimbolikusabbat, ami nélkül Portishead koncert nem is létezik: a Roads eleven hangjait. A Silence és a Hunter számok robbantak ki a hangfalakból: folyékony illúzió, fantáziadús szomorúság bujkál a sorok között, lüktető, steril sivatag vibrál a fényekben, miközben a zenekar hátterében a vetítővászonra más képek érkeztek. A digitális és akusztikus rohamok víziókká formálódtak, együtt szálltak az égbolt alatt. Az eklektikusabb vagy finoman sodródó témák és dalok folyamatukban a három korong dalaiból építkeztek, merítettek életet és halált, nívós játékkal formálva a hangokat – bár valljuk be, a Portishead rossz koncertet (tudomásom szerint) még soha nem adott. Az, hogy ennyire érezhetően, könnyen felfoghatóan adnak elő máshol depressziósnak nevezett zenét, a világ egyik csodája számomra (és valószínűleg azoknak is, akik ott voltak velem együtt a tömegben). Egy közeg, amit másnak még nem sikerült megidéznie ilyen szinten, ahol az elektronika találkozik a sima zenével, ahol minden érintés puha és fájdalmas, szomorú és kétséggel teli, ugyanakkor mégsem fordít be, hanem megmutatja a szépség egy másik zálogát, oldalát. Persze lehetne itt azt fejtegetni, hogy a banda majd húszéves múltja 2011-ben mit adhat a mai fiataloknak, vagy hogy odaillik e egy ilyen fesztiválra, de semmi értelme, hiszen mindenki másképpen azonosul egy ilyen tartalommal. Szivárványhártyákon rezgő hangulatok csapódnak le az éjszaka tükrében, az elmúlás ravatalán keserédes vallomások, és közben a fények harmóniája lefed mindent. Találkozás egy régi, nagy szerelemmel, múltidézés, kikapcsolódás, örömteli kiáltások egy-egy dalnál, a környezetbe olvadás, a zenével való harmonizáció – mind részesei voltak ennek az estének, velünk és velük együtt. Dalcímekre tapadt emlékek ébredtek fel, megmozdult valami ott bent – és más ajtók tárultak fel, másfelé indítva az úton, másfelé kitekintve. Erős érzelmi szálak, mély kötődés jellemezte mind a tizenhat dalt.

Egyetlen problémám volt a koncerttel: túl hamar véget ért ez a röpke másfél óra, én még legalább ennyit el tudtam volna hallgatni őket. Nehéz válaszokat lelni a feltett kérdésekre így utólag is, és ott is ez volt az érzésem, hiszen maga a zene a szövegértés nélkül is mindent átadott (beleértem ebbe Beth Gibbons csodálatos, nem fakuló énekes teljesítményét is), amire a közönség vágyott. Hamis képek helyett az őszinteség kockái tűntek fel és fedték fel magukat. Cinikus, hideg, steril álmok, realista nézőpont, végtelenített szalagok. Megunhatatlan a banda zenéje, merem ezt kijelenti jó tizenöt év ismerettség után is. Pompás volt, röviden és velősen kifejezve, plánea ráadásban adott Roads és We Carry on dalokkal beteljesült egy álom, ami után vakító fények ébresztettek, de a hideg borzongás így sem múlt el, még napok múlva sem. A zenekar tagjai a koncert után teljesen természetesen reagáltak a kis számú, rájuk várakozó emberek rohamára: egy plusz élmény, amit haza lehetett vinni a Balaton partjáról, 2011 július elejéről. Sok vagy kevés amit írtam, de ezt megfogalmazni nehéz – ottkellett lenni. A képekért köszönet Kővári Miklósnak!
a/d/sly

1 comment for “A Portishead lécrezegtető érzelmei a Balatonnál.

  1. deadman
    April 30, 2014 at 8:00 pm

    What we need? Good question … it just happens.:)

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *