Úgy tűnik, egy kis ország figyelme jelenleg egyetlen pontra koncentrálódik: úgy tűnik, kaptunk ajándékba még egy izlandi zenekart, amire érdemes odafigyelni. Az izlandi zenei élet a Tilburytől egészen hasra esett, és azt kell mondanom, nem hiába. Ideje egy kicsit több figyelmet szentelnünk nekik és Exorcise című új albumuknak.
Bár a gazdasági válság alól a koncertszervezők sem tudták kivonni magukat, most végre ismét optimistán nyilatkozhatunk: itt vannak megint, megújulva, frissebben, mint valaha. Zene pedig készülhet konyhában is: egy adag bátorsággal, két kanál elhivatottsággal elkészítve alakulhatott meg egy reményt adó, szimpatikus csapat, a Soundkitchen.
Hölgyeim és Uraim, hadd mutassam be a jövő Izlandjának leghíresebb együttesét! Mert ők azok lesznek, nem azért, mert jobbak, vagy tehetségesebbek, hanem azért, mert fülbemászóbbak, és a többiekkel ellentétben képesek magukat eladni, nem ódzkodnak az ilyesmitől és tudatosan törekednek a sikerre. Példának utóbbira csak annyit mondanék, hogy bár csak néhány éve alakultak, rajongóik Facebookon már most nyolcszor annyian vannak, mint az Agent Frescoéi vagy a Seabearéi.
Nekem a lila a kedvenc színem, és imádom a bölényeket, de ha neked nem, akkor is érdemes meghallgatni ezt a lemezt, mert okoz pár meglepetést! Pár szó a *Shels-ről (vajon úgy ejtik, hogy ‘selsz’? Aki tudja, ne fogja vissza magát!): 2003-ban alapította Mehdi Safa és Tom Harriman a Mahumodo romjain, az ex-zenekaruk egyik EP-jéből vették a nevüket is. Két albumuk van, a 2007-es Sea of the Dying Dhow, és a második, melyről lentebb bővebben is értekezek: a 2011-es Plains of the Purple Buffalo.
Afrikából eddig még senkit sem ajánlottam, annyira beleestem arccal előre Izlandba. Pedig érdemes megismerkedni velük, kezdésnek pedig a legjobb, legbiztosabb, legegyszerűbb pont néhány Putumayo-féle válogatás. Mivel ennek majd egy külön posztot szeretnék később szentelni, ezt a témát most hagyjuk is ennyiben, és beszéljünk inkább az afrikai énekesnőkről.
Ma azért gyűltünk itt össze, hogy megvitassuk kedvenc albumaim közül az egyik legelborultabbat. CocoRosie-ékat lehet szeretni, lehet gyűlölni, de semmibe venni semmiképp, a 2010-es Grey Oceans című, negyedik nagylemezük pedig egy olyan világot húz fel vékony, szürke palatáblákból, amely mellett érintetlenül elmenni nem lehet.
Furcsa egy család a Northcotesoké, és furcsa a világ, amelyben élnek. Mert ezen a helyen éjjelenként hihetetlen dolgok esnek meg, baljóslatúan hajlonganak a régi házak fölé a fák, és egy lány álmában a halállal táncol a folyó sima víztükrén, egy fiú követi, hogy vigyázza lépteit. Különös család, misztikus tragédiák, az 1800-as évek kísértethistóriáinak tejsűrű homálya.
Mi szexibb, mint egy srác bendzsóval? Hát, elég sok minden. Sam Amidonban azonban mégis van valami, ami elfeledteti veled az összes előítéletedet, és szépen, halkan megeteti veled. Valami ősi erő, amelynek igen nehéz ellenállni.
Veszélyes dolgok ezek. Veszélyes dolog vizsgaidőszakban szerelembe esni: látjátok, most is inkább nektek gépelek, ahelyett, hogy az EU politikájával foglalkoznék. Én ezt igazán nem akartam. Csütörtökön még egy Of Monsters and Men-cikkre tettem ígéretet, pénteken még egy Marissa Nadlert fontolgattam, aztán beleestem a Low Roarba, és ma reggel már úgy ébredtem, hogy „It’s just a haaaaaabit”. Low Roart lélegzem, és Low Roart sugárzok ki a pórusaimon. Épp itt az ideje, hogy elkapjátok ti is.
Chris Garneau belekezdett harmadik nagylemezének munkálataiba, ennél jobb ok pedig nekem nem is kell ahhoz, hogy egy kis ajánlót dobjak össze a srácról. Mert ezzel régi vágyamnak teszek eleget, és mert joggal várhatunk tőle ez alkalommal valami igazán fantasztikusat. Vigyázat: nagyon elfogult vagyok.
bálvány helyett bárány Buliajánló
Legutóbbi hozzászólások