A gogoyoko a barátod. A gogoyoko a kedvenc macskád, aki hozzád dörgölőzik, mikor rossz napod van. A gogoyoko a zenetanárod, aki igyekszik fejleszteni a zenei ízlésedet. A gogoyoko egy mozgalom, egy álom, egy új lehetőség.
A gogoyoko a barátod. A gogoyoko a kedvenc macskád, aki hozzád dörgölőzik, mikor rossz napod van. A gogoyoko a zenetanárod, aki igyekszik fejleszteni a zenei ízlésedet. A gogoyoko egy mozgalom, egy álom, egy új lehetőség.
Egyszer volt, hol nem, élt egy tipikusan északi arcú, de új-mexikói Brandon Bethancourt nevű fiú, aki gondolt egyet, és télvíz idején kiköltözött Alaszkába. Na látjátok. Kis lakókocsija bugyraiban figyelte az északi zord hideget, közben pedig zenét komponált. Persze hogy szépet, figyelem, shoegaze-elektro lemezek következnek mostan.
Milán már írt erről a koncertről, de azért pár szóban én is méltatom, mert tényleg nagyon jó volt. Plusz képek is jönnek. A hívószavak: post black metal (vagy black post metal?), súly, erő, Görögország.
Mint kocsmát, nagyon bírom a Vas utcai Rohamot, ám mivel eddig még semmilyen rendezvényt nem sikerült ott elcsípnem, úgy gondoltam, hogy egy komoly koncertre talán nem a legideálisabb helyszín. A kései – és még további késéssel tetézett – kezdés sem tett jót az előítéleteimnek, aztán végül, bár nem sokon múlt, nem bizonyult sem annyira szűkösnek, se levegőtlennek a terem, mint amilyentől tartottam. Azért sajnos a kis klubok rákfenéje, a vacak hangosítás nagyon sokat elvett mindkét banda zenéjének szépségéből.
A nagy öregek után ezúttal olyan újabb keletű bandáktól ajánlanék néhány számot, akik semmiben nem maradnak el elődeiktől, viszont jól demonstrálják, hogy a műfaj nemcsak hogy él és virul, de megújulásra, újraértelmezésre is abszolút nyitott, akár anélkül is, hogy túl messzire el kelljen távolodni az alapoktól. Ebben a posztban: The End Of The Ocean * Matthew Ryan & Hammock * If These Trees Could Talk * Rendezvous Park * Sky Architects * We
Kicsit hülyén éreztem magam tegnap, amikor kemény két fontért lett enyém Vincent Moon An Island című filmje, de hát épp ez ennek a Radiohead-féle Pay What You Want megoldásnak a lényege: még az oly csórók is megengedhetik maguknak, mint amilyen én vagyok. Mit kaptam ezért a hatszáz-hétszáz forintért? A dán Efterklang csodás, kissé a Sigur Rós Heimájára hajazó koncertfilmjét, legutóbbi albumuk néhány dalának újragondolását majd’ ötven percben. Úgy érzem, jó beruházás volt.
Bár nekünk nagyon furcsák, kiejthetetlenek és megjegyezhetetlenek az izlandi nevek, egyet azért mindenképpen érdemes valahogy megtanulni: Sindri Már Sigfússon nevét. Ismerős valahonnan? Hát az könnyen lehet: a Seabear nevezetű izlandi formáció álmodozó hangú-álmodozó szemű énekese azok közé tartozik, akik nem tudnak megülni a fenekükön hosszabb ideig: mikor már a Seabear nem volt elég, elindította saját szólóprojektjét is (a szintén Seabear tag Sóley-hez hasonlóan, akinek eddig megjelent kislemeze szintén megér egy misét). Sindri a Sin Fang Bous név alatt robbant be közénk első, Clangour című lemezével, majd az év elején dobta nevéből a Boust, és újabb dalokkal kényeztetett minket.
bálvány helyett bárány Buliajánló
Legutóbbi hozzászólások