A poszt-rock megkövetel bizonyos időjárási viszonyokat. Borús, olykor viharos, néha egészen télies klíma kell, hogy átjárja az embert az a sok zizegős gitárcsiszolás és ultragyors pengetés, ezért is volt furcsa időzítés így nyár derekán a Red Sparowes és a Mono koncertje. De semmi gond, e két – a műfaj alapköveinek számító – banda valahogy meghackelte a rendszert, és elhozta az októbert az A38-ra.
A most következő két „banda” egyszerre került a látókörömbe, valamikor 4-5 évvel ezelőtt. Valószínűleg ez is egy oka, hogy mindig egy kalap alá vettem őket, valahogy kölcsönösen felidézik egymást. Sőt, néha keverem is a kettőt, mivel hasonlóságuk másik gyökere a már-már “izlandi” hangzásuk. De nem, ők nem izlandiak, csak egyszerre játszanak kicsit álmos ambientet, és vidám posztrockot. Hölgyeim és Uraim, a Saxon Shore és a The Album Leaf következik.
Egyszer volt, hol nem, élt egy tipikusan északi arcú, de új-mexikói Brandon Bethancourt nevű fiú, aki gondolt egyet, és télvíz idején kiköltözött Alaszkába. Na látjátok. Kis lakókocsija bugyraiban figyelte az északi zord hideget, közben pedig zenét komponált. Persze hogy szépet, figyelem, shoegaze-elektro lemezek következnek mostan.
Mint kocsmát, nagyon bírom a Vas utcai Rohamot, ám mivel eddig még semmilyen rendezvényt nem sikerült ott elcsípnem, úgy gondoltam, hogy egy komoly koncertre talán nem a legideálisabb helyszín. A kései – és még további késéssel tetézett – kezdés sem tett jót az előítéleteimnek, aztán végül, bár nem sokon múlt, nem bizonyult sem annyira szűkösnek, se levegőtlennek a terem, mint amilyentől tartottam. Azért sajnos a kis klubok rákfenéje, a vacak hangosítás nagyon sokat elvett mindkét banda zenéjének szépségéből.
bálvány helyett bárány Buliajánló
Legutóbbi hozzászólások